Az előző bejegyzésből nem kifejezetten derült ki, így elmondom, hogy bár zeneileg mindenevőnek tartom magam, az általam leginkább hallgatott stílusok a dance, a trance és azok, amelyek ezekből ágaznak el- és bevallom, konkrétan megnevezni nem tudom őket.
Ezen is látszik, hogy nem értem a zenét- de legalább szorgalmasan hallgatom, sokakhoz hasonlóan. Ha pedig rajongásom fő irányzataira gondolok, manapság nem tudom kikerülni Calvin Harrist.
Akiről eredetileg semmit nem tudtam, és nem is figyeltem fel rá igazán talán a tavalyi évig. Azelőtt, ha egy album tracklistájában találkoztam a nevével egy dagadt néger producerre gondoltam- nesze neked képzettársítás! Tavaly azonban a Thinking about you-val megtanultam a nevét! Az első taktustól imádtam a dalt, a ritmusát, a dallamát, a számomra értelmezhetetlen videóját, mindent. A 90-es évek diszkóira emlékeztetett, a klub hangulatra- és mindmáig képtelen vagyok mozdulatlanul végighallgatni.
Ez a dal tehetett róla, hogy onnantól kezdve felfedeztem magamnak Calvin korábbi felvételeit is- és türelmetlenül vártam az újabbakat. Tavaly októberben aztán jött az Under Control, amit az akkor 5 és 2 éves pici lányaim is “kívülről fújtak”, a maguk halandzsanyelvén, és ami nálam is ismét tarolt.
Idén pedig megjelent a Summer…. és kicsit lemondtam a szerzőjéről. Nincs rossz hangja Calvin Harrisnek, de nálam valahogy nem ugrotta meg a lécet a dal. Unalmasnak tartottam- hiányzott az az első pillanattól kézzel fogható izgalom, amit néhány korábbi dalnál éreztem. Nem kapott el a hév, nem akartam négy gyerekes anya létemre vadul ugrálni.
Bevallom, ha zenei csatornán meghallom, mindmáig kikerülöm a Summert- ahogy tettem ezt egész nyáron, abban reménykedve, hogy az idő meghozza a megoldást és egy ismét lelkesítő felvételt.
Megérkezett! Már egy ideje húzta a rajongók érdeklődését a Facebook oldalán, már szépen terjedtek a Youtube-on a magukat Blame-nek valló dalok, amiknek persze semmi köze nem volt az igazihoz, de aztán az ősz meghozta a John Newmannel közösen készült tracket- és visszatért a hitem! Itt van végre a lelkesedés, az érzés, hogy én is énekelni akarom, elrettentve az utcában járókat és a szomszédokat és hogy mozogni akarok, táncolni a zene ritmusára!
Nem is tudom, melyik összetevője jön be jobban! A zenei alap vajon, ami nem tűnik túl bonyolultnak? Vagy a dal? Vagy éppen az, aki felénekelte? A különleges, utánozhatatlan hangú John Newman, akit eleinte szintén nem kedveltem különösebben? Talán nem is érdekel! Talán csak hallgatni akarom, míg ennek a dalnak is kívülről megtanulom a szövegét, hogy akár a vasárnapi rántott husi panírolása közben is visíthassam, ha éppen úgy hozza a házimunka. Végül is, innentől a családom halláskárosodását lesz kire fognom. 🙂
Kommentek